Az ablak kultúrtörténete

Az ablak lényegében a házépítéssel egyidős. Művészi formája rendszerint hozzásimul az egész épület stílusához. Az ókori egyiptomi házak magasan elhelyezett ablakai csak szellőzi célt szolgáltak. A krétai palotákra már olyanablakok kerültek, melyek a kilátást is szolgálták. A kora görög házakon kevés, később. A hellenisztikus kortól több ablak volt, de ezek többnyire a belső udvar felé néztek, az ember belső, szükebb világának kitágítását, a belső kapcsolatok megteremtését célozták. Ugyanez jellemző a keleti építkezésekre is. A homlokzati hatásra törekvő római építőművészetben az ablak új architektonikus jelentőséget nyert; a császárkor épületeit a városokban sok és nagy ablaknyílással építették.

A középkori román stílusú építészetben kisméretű, zömök, félköríves ablakok voltak a jellemzők. Ezek ismét inkább védelmi céllal néztek a külvilág felé.Az ablaknyilást cask a Kr.u. első évszázadokban kezdték üveggel lezárni,adig fatáblakat, szarulemezeket ,máriaüvegeket alkalmaztak.A hideg évszakokban, amig a dupla ablak általánossá nem vált,az ablakot gyakorta betapasztották,vagy teljesen le zárták.A gótikában a falfelület tartó szerepe csökkent, így az ablakok mérete megnövekedett, s a gótika vázas architektonikája lehetővé tette a csúcsíves ablak megjelenését mind az egyházi, mind a világi építészetben¸ gyakoriak voltak a kettes vagy hármas ikerablakok. A reneszánsz korban az ablak építészeti keretrendszerét többnyire úgy alakították, hogy alsó széle gyámköveken nyugvó párkány, míg felső szélén a párkányt íves vagy háromszögletes orom tetézte; a sima faltól jobbra-balra oszlopok különítették el.

A barokk korban gyakori volt az olyan ablak, amelynek kerete gazdagon elburjánzó plasztikus díszítmény, a klasszicista stílus viszont a lehetőségig lefokozta az ablakkeret díszítését. A 20. századi építészetben az új építési technikák az ablakok változatosságát hozta¸ a Bauhaus fellépése óta gyakoribbá vált olyan épületek megalkotása, amelyek egész külső felülete üvegből készült.